Wieliczkai sóbányák

A wieliczkai sóbányák (kiejtése kb: vjelicska) Lengyelország legrégebbi sóbányái, a Bochnia sóbányával együtt a krakkói sóvidék része, a XIII. századtól 1772-ig a krakkói sóbányászat részét alkotta. A bánya, mely a világ legrégebbi kősó bányái közé tartozik, Wieliczka, egy Krakkó melletti kisváros alatt van. A sótelepek a miocén korban keletkeztek, később az Alpok felgyűrődésének során a tektonikus folyamatok eredeti keletkezési helyüktől több tíz kilométerre elmozgatták.

A bánya jelenleg múzeum, 2006-ban 1 065 857 látogató tekintette meg, közülük 58% külföldi volt. A legtöbb idegen angol (57 ezer) és német (50 ezer) volt.

A bánya 1976-tól lengyel műemléki listára került, 1978-ban felkerült az UNESCO világörökségi listájára. 1989-ben a veszélyeztetett világörökségi helyszínek listáján is bejegyezték. 1989-től Lengyelország történelmi emlékhelye lett.

A bányában 1951-ben megalakult a Krakkói sóbányák múzeuma (Muzeum Żup Krakowskich w Wieliczce). A bánya legrégebbi része, ahol bányászati módszerrel termelték ki a sót, a Goryszowki akna a XIII. század második felében alakult ki. Ez a világon az egyedüli olyan bánya, melyben megszakítás nélkül folyt a kitermelés a középkortól máig, lehetővé téve a bányászati módszerek fejlődésének követését az egymás követő korszakokban.

A wieliczkai bányában 9 szintet különböztetnek meg, melyekből az első – a Bono szint – 64 méter mélyen van, míg az utolsó 327 méter mélyen fekszik. A tárnák összes hossza az összekötő folyosókkal, tavakkal, termekkel, aknákkal együtt meghaladja a 300 kilométert, össztérfogatuk pedig mintegy 7,5 millió m³.

A bánya egyedülálló mikroklímával rendelkezik, melynek a nagy pára- és nátrium-kloridtartalom mellett állandó hőmérséklete (körülbelül 12-14 °C), nyomása, ionizációja és megvilágítása van, jelentős a mangán, magnézium és mésztartalma. A 135 m mélyen fekvő Wessel tó termébe rehabilitációs turnusokat szerveznek légúti betegségekben szenvedő személyek számára.

A wieliczkai bánya világszerte ismert földalatti turistaútja a XVIII. és XIX. század fordulóján alakult ki. Mintegy egymillió turista látogatja évente a 64–135 m mélyen elhelyezkedő (I-III szint), 20 teremből álló, körülbelül 3 km hosszú utat. A túra tartama körülbelül 2 óra.

Geológia

A wieliczkai sóbánya a Kárpátok lábánál elterülő, mintegy 15 millió éves korú sótelepek nyugati részén fekszik. Ezek a sótelepek a miocénben keletkeztek a badenium korszakban a Miocén tenger eltűnésekor, amely zárt tengerré alakult növekvő sótartalommal. A forró éghajlat és a Kárpátok felgyűrődése következtében egyre emelkedő tengerfenék lehetővé tette a szedimentációt. Először a karbonátok kezdtek lerakódni, majd a szulfátok, végül a kősó. A vízfelület déli részén a kősó tömbökben vált ki, északi és középső részén pedig rétegesen. A szedimentációs folyamat 15-20 ezer évig tartott, ezután a medence iszappal és agyaggal töltődött fel. A Kárpátok hegyképződésekor a sótömbök elcsúsztak eredeti helyükről. A wieliczkai sótelepek jelenleg mintegy 10 km hosszú, 600–1500 m széles és néhány métertől 400 méterig terjedő mélységű régiót foglalnak el.

Története

A sótelepeket már több ezer évvel a lengyel államalapítás előtt ismerte az ember, és hasznosította is. Az első időkben a sót a sós források, majd kutak vizének főzésével, sólepárlással állították elő. A tulajdonképpeni kősó bányászata a 13. századtól kezdődik.

Már a Piast uralkodók idején megalakult az uralkodó sókitermelő vállalata. A legrégibb törvények szerint a föld mindazon kincsei, melyek az ekenyomnál mélyebben feküdtek, így természetesen a só is, az uralkodó tulajdonát képezték és kitermelése a király kizárólagos fennhatósága alá tartozott, egyike volt a regáliáknak. A 11. századtól kezdve adományozás révén a sóbányászat tulajdona részben magánkézbe került. 1273-78 között Szemérmes Boleszláv széles körű gazdasági reformokat vezetett be. Korlátozta harmadik személyek jogát a sókitermelésre, ami korábban csökkentette az uralkodó bevételeit. 1368-ban Nagy Kázmér a később Statutumnak nevezett törvényben kodifikálta a korábbi jogokat és szokásokat a sókitermelésben. Ez a törvény főleg a só bányászatát szabályozza, a sólepárlást éppen csak megemlíti, ez a termelési módszer addigra már jelentőségét veszítette. A sókereskedelmet is szabályozza. A wieliczkai és bochniai sóbányák Lengyelország felosztásáig egy adminisztrációs egységet képeztek, ennek az élén a żupnik című tisztségviselő állt, aki vagy maga irányította a vállalatot, vagy szerződéssel bérbe adta. Több mágnás család ennek révén alapozta meg óriási vagyonát.

A sóbányák gazdasági jelentősége a középkori lengyel állam idején alapvető volt: a Piast és Jagelló dinasztia idején a királyság bevételének harmada a krakkói sóvidékből származott. A reformok következtében a sóbányászat fejlődésnek indult, és hamarosan olyan méretű lett, amire nem volt példa a korabeli Európában. A bánya több ezer embernek adott munkát. A lengyel bányászok keresettek voltak egész Európában. A bányászok megbecsült tagjai voltak a társadalomnak, nem egyszerű munkások voltak, hanem saját szerszámokkal rendelkeztek és a király az általuk bányászott sót megvásárolta.

A bányászok fahordókban tárolt őrölt sót állítottak elő vagy kb. 50 cm átmérőjű, 3 m hosszú sótömböket, „sóbálványokat” faragtak ki, és ebben a formában szállították nagyobb távolságra.

A wieliczkai sóbánya ma is nagyvállalat, de ma a sót nem bányásszák, hanem vízzel kioldják és lepárolják.

A látogatható turistaút

Kopernikusz kamra

A terem 1785 előtt alakult ki a zöld kősó bányászata folyamán. 1973-ban születésének 500-adik évfordulóján Kopernikusz sószobrát helyezték el itt, aki valószínűleg meglátogatta a bányát.

Szent Antal kápolna

A fennmaradt földalatti kápolnák közül ez a legrégibb, a XVII. században keletkezett. A bányászok számára az első misét 1698-ban celebrálták. A barokk stílusban épült kápolna előtérrel, kórussal és oltárral rendelkezik. Számos sóból faragott szobor található a kápolnában: a főoltárnál Krisztus a kereszten, Mária a gyermekkel, a kápolna patrónusa Szent Antal, a két oldalt Szent Szaniszló és Szent Kelemen. A kórusban a következő szobrok láthatók: Erős Ágost, Krisztus a kereszten, Mária, Mária Magdolna, Szent János. A hajóban két mellékoltár található Alkantrai Szent Péter és Szent Kázmér oltára. Az itteni szobrok: Szent Ferenc, Szent Domonkos, Szent Péter és Pál. A szószéken szép ballusztráda van.

Janowice kamra

Janowice az egyik falucska neve Wieliczka közelében. A kamrát a XVII. században alakították ki. A teremben elhelyezett szobrok a wieliczkai sótelepek keletkezésének legrégebbi legendáját illusztrálják. A kősó bányászását a XII. század végén, Szemérmes Boleszláv király és felesége, Szent Kinga uralkodása idején kezdték meg. A legenda szerint, amikor Kinga, IV. Béla lánya megérkezett Lengyelországba, szeretett volna új hazájának valami rendkívüli ajándékot adni. Amikor megtudta, hogy Lengyelországban nem termelnek ki kősót, ami abban az időben komoly jövedelmet jelentett volna, apjától IV. Bélától az egyik magyarországi sóbányát kérte. Amikor Kinga meglátogatta ezt a sóbányát, jegygyűrűjét az egyik aknába dobta, annak jeléül, hogy birtokába vette a szóban forgó sóbányát. Mialatt azonban Lengyelországba utazott, a só a gyűrűvel csodás módon követte úrnőjét, és amikor Kinga Wieliczkába ért, megparancsolta, hogy az egyik dombon kezdjenek ásni, és csodák csodája, néhány ásónyom után megtalálták a Magyarországon eldobott gyűrűt és a sót. Itt nyitották meg az első sóbányát, de a wieliczkai és bochniai bányászok máig vitatkoznak azon, hogy melyikük bányája volt az a hely, ahol a gyűrű előkerült. Mindenesetre mindkét bánya védőszentje Kinga és II. János Pál pápa 1999-ben hivatalosan is kanonizálta őt a sóbányászok védőszentjévé.

A leégett kamra

A terem neve arra a tűzvészre utal, ami valószínűleg itt pusztított. A terem bemutatja a metánégetők munkáját. A metán gyakran jelentkezik a sóbányászat folyamán, a levegő oxigénjével robbanóképes elegyet alkot, mely lánggal érintkezve felrobban. Abban az időben, amikor még nem voltak ismertek a bányák hatékony átszellőztetésére szolgáló módszerek, és a világításra olajlámpásokat használtak, a bányalég komoly veszélyt jelentett. Az egyetlen ismert módszer az volt, hogy tapasztalt bányászok nedves rongyokkal bebugyolálva magukat, a járatok alján kúszva megközelítették a veszélyesnek tartott helyeket és hosszú rudakon zsarátnokot tartva felfelé elégették a betörő bányaléget. (A metán a levegőnél könnyebb gáz).

Sielec kamra

Ebbe a terembe gyűjtötték össze a bányában használt, a só vízszintes szállításra szolgáló eszközöket, amilyen például a „magyar kutyának” nevezett, emberi erővel vonszolt kis kocsi, mely a a sóbálványok mozgatására szolgált, vagy a sóval töltött fahordók szállítására szánt szánkó volt. Az összes fából készült eszközt az évszázadok alatt eredeti minőségében konzerválta a sós levegő.

Nagy Kázmér kamra

A termet Nagy Kázmér lengyel királyról nevezték el, aki a krakkói sóbányákról törvényt alkotott. 1968-ban, a törvény kibocsátásának 600-ik évfordulóján történt a névadás, egyúttal akkor állították fel Władysław Hapek bányász-szobrásznak a nagy királyról készített mellszobrát is. Itt látható eredeti helyén a XVIII. századi lóvontatású járgánnyal hajtott „szász felvonó”. A felvonó működését egy közelében elhelyezett modell szemlélteti.

Pieskowa Skała kamra

1669 körül keletkezett. A kamra a 65 méter mély I. és a Markowski-testvérekről elnevezett II. szintet köti össze, mely 90 m mélyen van a felszín alatt. Ez az egyik legszebb része a bányának. Itt vannak kiállítva a függőleges szállítóeszközök, fából készült kézi csörlők. A teremben megmaradtak a sóba vájt lépcsők, melyeken a szállítómunkások közlekedtek, és akiknek a munkáját az egyik fülkében mutatja be a múzeum. Egy másik sarokban három törpe szobra látható, melyeket a 20. században Józef Markowski bányász készített. A lépcsőkön lejuthatni a Kunigunda kereszteződéshez, melyben megőrződtek a bánya víztelenítésére szolgáló csatornák, itt található egy rekonstruált XVI. századi szivattyú is. A berendezést páternoszternek hívták, mert hasonlított a katolikus rózsafüzérhez, fa csőből állt, melyen bőr korongokkal ellátott láncot fűztek át.

Kunigunda aknafenék

Ez az aknafenék 1829-ben keletkezett és a Nagy Kázmér termet köti össze a II szinttel. Jól láthatóak a másodlagos sókristályosodás változatos formái: sztalaktitek és sztalagmitok. Ugyancsak több, régi bányászok faragta, bányamunkát végző törpe fedezhető fel benne.

Szent Kereszt Kápolna

Ez példa a vándor kápolnákra, melyek berendezését a bányászok mindig abba a terembe vitték, amely közel volt munkahelyükhöz. A terem, melybe a kápolnát helyezték el, a 19. századból származik, és benne két 17. századbeli barokk faszobor látható. A főoltáron Krisztus szobor, a másik oldalon a Zwycięski Boldogasszony szobra látható. Az oltár közelében két apáca ma már nehezen felismerhető sószobra áll.

Szent Kinga kápolnája

Szent Kinga kápolnája, melyet „földalatti templomnak” is hívnak. Itt őrzik szent Kinga ereklyéit. Ez a sóbánya egyik legnagyobb attrakciója, mivel ez a terem a világ legnagyobb földalatti temploma. 101 méter mélyen van, hossza 54 m, szélessége 18 m, magassága 12 m. Padlója egységes sóból faragott lapokból áll, a hatalmas sókristályokból összeállított csillárok a mennyezetről 12 m-re lógnak le. A kápolnát az Újszövetségből vett jelenetek domborművei díszítik (többek között a „Menekülés Egyiptomból”, „A tizenkét éves Jézus tanít a templomban” és az „Utolsó vacsora”) és egy több mint százéves betlehem. A főoltár Józef Markowski alkotása, Szent Kinga szobrát, a két mellékalak Szent József és Szent Kelemen szobrát tartalmazza. 1999-től itt látható II. János Pál szobra is, Stanisław Anioł bányász alkotása.

A kápolnában misét tartanak a védőszent, Szent Kinga és Szent Borbála napján és karácsonykor. Hála a kitűnő akusztikának, a kápolnában koncerteket is tartanak, például Blackmore's Night vagy Nigel Kennedy koncertjét.

Erazm Barącz kamra

Hatalmas terem, nevét Erazm Barączról kapta, aki 1917-1918-ban a sóbánya igazgatója és ismert műgyűjtő volt. A terem a 19. században létesült és a 20. század elején kapcsolták be a turistaútvonalba. 100 méter mélyen van, csodálatos látvány nyújt hatalmas sópilléreivel, melyek a zöld színű sós tóba merülnek. A tó helyenként 9 m mély, a víz sótartalma körülbelül 320 g/l. Jelenleg a wieliczkai sóbányában a sós víz elpárologtatásával („sófőzéssel”) termelnek étkezési sót.

Weimar kamra

Az út kezdetétől 1250 m-re és 110 m mélyen van a II. szinten. A bejárat előtt Johann Wolfgang von Goethe szobra fogadja a látogatót. Goethe 1790-ben csatlakozott a weimari herceghez, amikor meglátogatta a sóbányát. A Weimar kamra a 20. század elején létesült, miután hagyományos bányászati technológiával kitermelték a zöld sótelepet. Itt a szokásos módon dolgoztak: fölülről kezdték és fokozatosan haladtak lefelé. A jövesztésnél robbantást használtak, majd megtisztították a megmaradt részeket. A tovább vezető folyosó a szellőző rendszer része volt. Az 1960-as években a terem alsó részét elöntötte a sós víz, ezért látványhidat, galériát és lépcsőket építettek ki.

A sós tavacska felett a homályból kitűnik a Skarbnik (a bánya jó szelleme) alakja. (Skarbnik jelentése körülbelül kincstáros.) A szobrot Stanisław Anioł bányász-szobrász készítette a hannoveri EXPO-2000 világkiállításra, ahol a wieliczkai bánya szimbóluma volt. Közelében egy sótömbből lévő kis kocsi látható, melyet a lengyel pavilont látogatók „formázták”.

A Weimar kamrában mini hang- és fényjáték zajlik, mely a teremben zajlott sóbányászást mutatja be.

A bánya szanatóriumként is szolgál, mivel a földalatti helyiségek klímája különösen hasznos a légúti betegségekben szenvedőknek, asztmásoknak és allergiásoknak. 1997-ben a Teodor Wessl teremben, a III. szinten (kb. 135 m mélyen) földalatti gyógyító-rehabilitációs központot hoztak létre. Azóta a civilizációs betegségekben szenvedő páciensek tömegén segített a nátriumban, kalciumban és magnéziumban gazdag levegő.

Michałowice kamra

Ez a turistaút egyik leglátványosabb kamrája. 35 m magas, és mintegy 100 évig bányásztak benne sót a 17. század közepétől a 18. század közepéig. Méretei létesítésétől kezdve különleges beomlás elleni biztosítás építését igényelték, sótömbökből építettek támfalakat és támpilléreket, melyeket végül hatalmas gömbfákból épített két, rendkívül látványos pillérköteggel egészítettek ki az 1870-es években.

Drozdowice kamra

Ennek a teremnek, mely a 17. és 18. század fordulóján alakult ki, a méretei nem sokkal maradnak el a szomszédjáétól. A 20. században kétszintes fa aládúcolást kapott. Jelenleg a teremben kiállításokat, banketteket valamint koncerteket rendeznek.

Józef Piłsudski kamra

Józef Piłsudskiról, a lengyel történelem karakterisztikus alakjáról elnevezett kamra a 19. században létesült. Két tárnából áll, melyeket alagút köt össze. Mivel a termet a sós víz árasztotta el, a turistákat tutajjal szállították át az alagúton. A 19. században a tó partján felállították nepomuki Szent Jánosnak, a fuldoklók védőszentjének szobrát. Piłsudski marsall emlékművét 1997-ben állították fel.

Stanisław Staszic kamra

Ez a legmagasabb kamra az egész bányában (teljes magassága 50 m), a 19-20. század fordulóján keletkezett. A második világháború alatt a németek repülőgép-alkatrészek szerelésére használták. Ez a tevékenység a szovjet csapatok offenzívájával ért véget. A teremben látható a kiváló természetbarát, geológus és a bányászati tudományok terén Lengyelországban úttörőnek számító Stanisław Staszic mellszobra.

Witold Budryk kamra

Ez a konyhasóba vájt kamra az osztrák korszakból származik, kézi munkával és robbantással termelték ki itt a sót. Érdekesek a fából ácsolt biztosítások különböző módjai. Witold Budryk professzorról, a Krakkói Bányászati és Kohászati Akadémia tanáráról nevezték el, aki a bányaszellőzés és tűzvédelem specialistája.

Varsó kamra

A kamra a szórakoztatás célját szolgálja, tekintettel méreteire (hossza 54 m, szélessége 17 m, magassága 9 m). Itt rendezik meg a bányászok és vállalatok ünnepségeit, de sporteseményeket, koncerteket és bálokat is rendeznek. A 19-20. század fordulóján létesítették, mintegy 20 000 t konyhasót bányásztak benne. 2003-ban új üvegcsillárokat kapott. Legnagyobb dísze a sóból faragott bányász emlékmű (1961).

Visztula kamra

A kamrát 1959-66 között alakították ki az azonos nevű folyosó kiszélesítésével konyhasó kitermelése céljából. A turisták itt hagyhatják el a múzeumot.

Prinzinger lejtő

A Visztula kamra folytatása a II. szinten és a III. szint Antonia folyosójára vezet. A 19. században létesült, a falépcsők az I. világháború idején készültek el. A III. szinten látható egy emléktábla, amelyet abból az alkalomból állítottak, hogy a híres költő, Juliusz Słowacki hamvait a Wawelbe vitték. A III. szintet Słowackiról nevezték el.

Haluszko kamra

Ebben a kamrában, melyben zöld sót bányásztak, több helyen látható a bányászok munkájának nyoma. A kamrát Jan Haluszkoról nevezték el, aki az osztrák uralom alatt a wieliczkai bánya főtanácsosa volt. A terem nem része a turistaútnak, de koncerteket és ünnepélyeket időnként rendeznek benne.

Izabella kamra

A sótelepek közepén elhelyezkedő terem geológiai érdekességet rejt. A falakon látható, hogy a sórétegek vetődése déli irányba mutat, ami alátámasztja azt az elméletet, hogy a Kárpátok hegyképző erői az egész sóvidéket délre tolták.

Szent János kápolna

Szent kereszt kápolnának is hívják. 2005-ben hozták át az I. szinten lévő Lipowiec teremből a III. szintre 135 m mélyre. A kápolna az 1859-es felépítésétől a Szent Kinga kápolna 1896-os megnyitásáig a legfontosabb szakrális objektum volt a wieliczkai bányában.

A krakkói sóvidék múzeuma

A wieliczkai bányában a turistaúton kívül megtekinthető a múzeum III. szinten rendezett kiállítása is. A gyűjtemény 14 termet foglal el, és bemutatja a bánya történetét, a só kitermeléséhez és elszállításához használt szerszámokat és eszközöket, valamint a város történelmét is.

Kristálybarlangok

A múzeum területén kívül megtekinthetők a kristálybarlangok is, melyekben hatalmas méretű halit sókristályok láthatók. A 19. században a világ legfontosabb múzeumainak gyűjteményeibe innen kerültek példányok, ahol mindmáig őrzik azokat (például a bécsi Természettudományi Múzeumba). A legtöbb barlang épségben maradt, mivel látogatásuk csak specialisták számára engedélyezett.

 

 

Tádzs Mahal

 

A Tádzs Mahal (hindiül: ताज महल, perzsa nyelven: تاج محل jelentése: „A paloták koronája”) az indiai Agrában, a Jamuna folyó partján található mauzóleum elnevezése, amely valójában egy teljes épületkomplexumot takar, ennek része maga a fehér márvány síremlék is. Sáh Dzsahán mogul sah 1632 és 1647 között építtette 1631-ben, gyermekszülésben elhunyt szeretett felesége, Mumtáz Mahal emlékére. Őt is itt helyezték örök nyugalomra.

A Tádzs Mahal a mogul síremlék-építészet csúcspontja, amely nem csak annak stílusjegyeit viseli magán, hanem ötvözi azt a helyi hagyományokkal is. Bár hatással volt későbbi síremlékek építésére is, az épület egyedi arányai, finom díszítettsége utánozhatatlanná tette. 1983-ban került fel az UNESCO világörökségi listájára mint kulturális helyszín.

A tökéletes arányaival feltűnő, nemes anyagokkal gazdagon díszített műemlékegyüttes nemcsak építészeti jelentőségű, hanem a hozzá kapcsolódó legendák és történetek révén az örök szerelem emlékműveként is ismert. Számtalan művet ihletett a képzőművészet, az irodalom, a filmművészet, a zene területén, egyúttal a komplexumban található mecset miatt ma is a vallásos áhítat színhelye.

India leglátogatottabb turistalátványossága, évente több mint 2,5 millió látogató keresi fel, de ugyanakkor ez okozza jelentős állagromlását is, ami miatt 1996-ban felkerült a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékei közé. 2007-ben a világ hét új csodája közé választották.

Története

Sáh Dzsahán sah kicsapongó természetű uralkodó volt, nem vetette meg az élvezeteket. Ugyanakkor igénye volt a kultúrára is, a Mogul Birodalom nagy építtetőjeként tartják számon. Mumtáz Mahal a sah kedvenc felesége volt, aki 1631. június 17-én halt meg Burhanpurban, 14. gyermeke születése során, miközben hadjáratba kísérte urát. Helyben temették el. Halálát követően a sah búskomorságba esett, elhanyagolta a birodalom ügyeit. Elhatározta, hogy egyedülálló síremléket építtet számára, amely halála után majd az ő nyughelye is lesz.

A Tádzs Mahal építése 1632 januárjában kezdődött meg, Sáh Dzsahán történetírói szerint, az uralkodó által készített alaprajznak megfelelően. A helyszín kiválasztása több mint hat hónapot vett igénybe. Sáh Dzsahánt nagy fájdalommal töltötte el, hogy emlékműve nem fog örökké tartani, ezért mindent megtett annak érdekében, hogy az épület biztos lábakon álljon. Kortárs források rögzítették, hogy milyen fából készültek a víz kiemelésére szolgáló kutak, hogyan cserélték ki a laza homokot kavicsra, és milyen, akkoriban használt betonnal tették biztossá az alapot. Az eljárás olyan sikeres volt, hogy az épület azóta is ellenáll a földrengéseknek és az árvizeknek, a természetvédőket is megdöbbenti az épület rendkívüli stabilitása.^[7] Alapjait a mogul hidraulikai építészet elvei szerint fektették le, téglafalú üreges oszlopokra, amelyeket teljes szélességükben szálafából (Shorea robusta) készült kerekekkel erősítettek meg, egymástól egyenlő távolságra helyezve el őket az oszlopok belsejében. Minden keréknek nyolc küllője van a peremtől a közepéig, ahol tengely rögzíti ezeket. A kerekek szerkezetileg belesüllyednek a kőfalba, mint annak nélkülözhetetlen elemei. Használatuk biztosítja minden oszlop rugalmasságát, amelyek egyébként holt szerkezetek lennének. Szilárdságuk ellenére kellőképpen dinamikusak ahhoz, hogy ellenálljanak bármilyen rezgésnek, föld vagy víz okozta lökésnek, és állják az áradást vagy a földrengést is. Az oszlopokat a talapzat mentén emelték, ahol erős, kövekből épült keresztboltíves szerkezet köti össze őket, ezen a fő alapzat, vagyis a sírszerkezet vörös kőtalapzata támaszkodik meg.

Az alapozás befejezése után, 1631. december 15-én Mumtáz testét, a 710 kilométerre fekvő Burhanpurból elhozták ide, Agrába. A komor gyászmenetet a tizenöt éves Sall Sudzsa, Sáh Dzsahán és Mumtáz Mahal harmadik gyermeke vezette. Ismét csak átmenetileg, újratemették az építkezés területén. 1632 júniusában, felesége halálának első évfordulóján, Sáh Dzsahán az épület udvarán tartott megemlékezést, isteni kegyelmet kérve az elhunyt számára.

A munkások a négy főbejárati ívánt és az állványzatot egyidejűleg építették fel. A kivitelezéshez több millió téglára és hatalmas mennyiségű fehér márványra volt szükség. Amint a kőművesek elkészültek az épület egy részével, a mintegy 320 kilométerre fekvő makranai kőbányából elkezdték ideszállítani a hattonnás, speciális márványtömböket. Ez önmagában is különleges logisztikai feladat volt: nagy teherbírású kocsikra rakták, amiket húsz ökör vagy több elefánt vontatott. Ehhez Agra közelében, 16 kilométer hosszan, ledöngölt földből kaptatót készítettek, ami a városon keresztül fokozatosan emelkedett a mauzóleum helyszínéig. Az állatok a nehéz szekereket közvetlenül az épület felső részéhez húzták. Innen, szintén elefántok vagy ökrök közreműködésével, csigák és kötelek segítségével emelték a magasba. A márványtömböket már a kőfejtőben megfelelő nagyságú táblákra vágták, és a kőfaragók a helyszínen simították és csiszolták össze őket.

1633 májusában már állt Mumtáz végső nyughelye, a sírkamra. A sírkövet ekkor lakkozott aranyrostéllyal vették körül, amelyet 1643-ban márványra cseréltek. Valószínűleg a sah jelölte ki a kenotáfium feliratainak kalligráfusát, az iráni származású Amanat Khánt (eredetileg Abd ul-Haq), aki nevét is a sahtól kapta, s aki Akbar szikándrai sírfeliratát is készítette. A kenotáfium kalligráfiáin kívül, az épület fehérmárvány borításán található összes felirat elkészítésére is ő kapta a megbízást. Annak is nagy a valószínűsége, hogy ő maga választhatta ki a feliratok szövegét is, amelyek versek, illetve idézetek a Koránból. Ezt bizonyítja az is, hogy a déli íván bal oldalát szignójával látta el.

A temetés időpontjában a síremlék kupolarésze még nem készült el. A mauzóleum belsejében, illetve a nyugati homlokzaton talált feliratok arról tanúskodnak, hogy a fő épületet 1638/39-ben fejezték be. Az írásos emlékek szerint a teljes komplexum 1643-ban készült el, de a kertbe vezető főkapun található felirat szerint a díszítő munkálatok egészen 1647-ig elhúzódtak. A sah történetírója, Muhammad Salih Kanbo arról számolt be, hogy az építkezés húsz évig tartott, s a teljes komplexum építési költsége 4–5 millió rúpiára rúgott. Összességében 20 000 ember vett részt a munkálatokban.

Mumtáz halálának évfordulóit, egészen a tizennegyedikig csak időnként említik. Az egyik ilyen évforduló volt a tizenkettedik, 1643. február 6-án, amikor magát a síremléket hivatalosan is befejezettnek nyilvánították. A 14. évfordulót követően Sáh Dzsahán több mint két évet töltött birodalma északi területén, és áthelyezte a fővárost az újonnan létrehozott Sáhdzsahánábádba, amely a mai Delhi egyik városrésze (Ódelhi). A sah utolsó dokumentált látogatása a síremléknél 1654 decemberében volt. Fia, Aurangzeb letaszította a trónról, így utolsó éveit, 1666-ban bekövetkezett haláláig, házi fogságban töltötte az agrai Vörös Erődben, amelyből kitűnő kilátás nyílik a Tádzs Mahalra. Halála után, fia, szeretett felesége mellé helyezte örök nyugalomra.

Ezt követően, egészen a 18. század végéig nem sokat tudni a mauzóleum sorsáról. Ekkor kezdett a nyugati világ, a britek indiai látogatásai nyomán, érdeklődni iránta. 1803-ban a britek bevonultak Agrába, és régészeti szempontból is feltárták a térséget. Az épület állagát jellemezte: az 1830-as években felvetődött, hogy az elgazosodott, elhanyagolt műemlék márványberakásait Angliában értékesítsék. Az 1857-es, úgynevezett szipojlázadás alatt némelyek mind a lázadók, mind a brit katonák közül drágaköveket véstek ki az épületből.

A 19. század végére a Tádzs Mahal is bekerült a helyreállítandó műemlékek közé. Lord Curzon, India alkirálya 1898-ban megkezdte a helyreállítását. Ekkor, többek között a kairói mecset mintájára, egy hosszú, mennyezetről lelógó lámpát helyeztetett el az sírkamrában, a kenotáfiumok megvilágítására. A felújítás 1908-ig tartott. A munkálatok szervezettebbé váltak, miután a 20. század elején az Indiai Régészeti Hivatal is napirendre tűzte a műemlék állagának megőrzését.

1942-ben az angol kormányzat a kupolát faburkolattal vetette körül, ugyanezt a védelmet alkalmazták 1965-ben és 1971-ben, az India és Pakisztán közötti háborúk alatt, az ellenséges repülőgépek megtévesztésére.

1983-ban mint kulturális helyszín vált a világörökség részévé, 1996-ban pedig felkerült a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékei közé, a turizmus növekedése és az ipar közelsége miatt.

Építészek

A Tádzs főépítészének személye máig nem bizonyított, mivel az akkori források nem az építészek szerepét nem, hanem a patrónus személyét hangsúlyozták. Említik Dzsahángír^[15] nevét, mint vezető építészét, ám hivatalosan a mogul udvar építési felügyelője Makramat Khán, a nyilvános munkálatok minisztere volt. Usztád Ahmad Lahori és Usztád Hámid nevét szintén kapcsolatba hozták az építkezéssel, akik feltehetően perzsa származású mesteremberek voltak, és később a delhi Vörös Erőd építését is felügyelték. Ahmad Lahori még Dzsahángír uralkodása alatt költözött Lahorba, majd a sáhdzsahanábádi (Delhi) Vörös Erőd építése során szerzett érdemeiért elnyerte a Nadír al-As (a „Kor Csodája”) címet. Nemcsak neves építészként, hanem matematikusként és csillagászként is ismert volt. Az „Usztád” tiszteleti név perzsa, urdu nyelven „mestert” jelent.

Más forrás szerint az építkezést egy építészekből álló tanács irányította, a sah felügyeletével, ahogy az más esetben is szokásos volt uralkodása alatt. A tanács tagjai között volt Makramat Khán és Usztád Ahmad Lahori is.

Megint más forrás szerint, miután kiválasztották a megfelelő helyet a síremlék számára, a sah birodalma legjobb építészeiből tanácsot hívott létre, hogy terveket készítsenek, egyúttal tanulmányozzák a világ híres épületeinek szerkezeti felépítését is. Egy olasz ékszerész, Geronimo Veroneo, aki ez idő tájt a mogul udvar szolgálatában állt, szintén benyújtotta elképzelését az uralkodónak. Ezt a tényt később tévesen úgy értelmezték, hogy neki tulajdonítható a teljes komplexum tervezése. Végül egy bizánci török és egy perzsa születésű építész terveit fogadták el.

A mesteremberek számos helyről érkeztek: a vezető kőművesek Bagdadból és Delhiből, a kupolát ázsiai törökök és szamarkandiak építették. A mintegy húszezer munkást India minden részéből toborozták, a szobrászokat Bukharból, a kalligráfusokat Szíriából és Perzsiából, az intarziakészítőket Dél-Indiából, a kőfaragókat pedig Beludzsisztánból. Ez utóbbiak egy része csak az épület elemeinek alakzatait, mások csak virágdíszítéseket faragtak. Néhány mester, akik részt vettek a komplexum építésében: Iszmail Afandi (Iszmail Khán) az Oszmán Birodalomból a fő kupola építéséért felelt; Usztád Isa és Isa Muhammad Effendi török ​​építészek – Mimar Koca Sinan híres oszmán építész tanítványai – kulcsfontosságú szerepet játszottak a szerkezeti tervezésben.

A Lahori származású Kázim Khán a tömör arany tárgyak öntéséért volt felelős, Csirandzsilal Delhiből a vezető szobrász és mozaikművész volt. Amanat Khán az iráni Sirázból volt a főkalligráfus, Muhammad Hanif pedig a kőművesek felügyelője. A sirázi Mir Abdul Karim Khán és Mukkarimat a pénzügyeket kezelték, és egyben felügyelték a napi munkálatokat. Az ott dolgozó kőművesek számos perzsa, hindi feliratot, jelet hagytak maguk után, amelyek tanulmányozása még folyik. A kivitelezés precizitását a következő részletek is illusztrálják:

Társadalmi jelentősége

A sah udvarában számtalan nő élt, akik jelentős kulturális hatást gyakoroltak az uralkodó környezetére. Maga a síremlék a női sírokkal, tekinthető egyben a nőiesség emlékművének is, és ezt a jelleget Mumtáz Mahal halálának évfordulóján évente megrendezett ünnepségek is erőteljesen kihangsúlyozták. A szertartásrendet az első alkalommal – még az épület alapozása során – Sáh Dzsahán írta elő, a későbbiekben ezt követték.

Az első napon vallástudósok, udvari nemesek, gazdag polgárok, szegény, rászoruló családok ájtatos imákkal istentiszteletet tartottak, miközben jótékony cselekedeteket hajtottak végre, lakomát rendeztek és szétosztottak mintegy 50 000 rúpiát az érdemesek és a szegények között. Másnap ezt teljesen azonos módon megismételték – ez más síremlékek évfordulóin nem volt szokásos –, azonban már az uralkodó és udvarhölgyei részvételével. Ekkor újabb 50 000 rúpiát osztottak szét. A női gyűlésen bárki részt vehetett, a szükséget szenvedőket vendégül látták. A nagyszámú látogató tette szükségessé a mecset és a vendégház építését.

Építészeti jelentősége

 

 

A Tádzs Mahal alaprajza: 1. Déli-kapu (Szírhi darváza); 2. melléksíremlékek, kertek; 3. előudvar (dzsilaukhána); 4–5. khavasszpurák (lakóépületek); 6. főkapu (Darváza-i Rauza); 7. csár bág; 8. vízi pavilonok; 9. mecset; 10. vendégház; 11. mauzóleum; 12. Jamuna folyó; 13. Holdfény-kert

A dinasztikus mauzóleumok a mogul építészet jellemző épületei, a Tádzs Mahal pedig a síremlék-építészet csúcspontja.^[16] A mogul síremlék-építészet nagyszerűen elegyíti a timuridák és a helyi indiai építészet ezirányú hagyományait. A síremlék sikere nemcsak annak romantikájában és szimbolikájában rejlik, hanem abban is, hogy egyesíti magában az időszak építészeti elveit. A mogul építészeti elvek megjelenése az épületeken:

• szigorú, moduláris geometria, egy olyan rácsrendszer használatával, amely az úgynevezett sáhdzsaháni yardon (gaz alapul,
• a kétoldali, tengelyes szimmetria következetes alkalmazása,
• a felhasznált anyagok, formák és színek hierarchikus rendszere a legkisebb részletig,
• kifinomult szimbólumrendszer alkalmazása.

A Tádzs Mahal építését követően a mogul építészet hamarosan hanyatlásnak indult. Aurangzeb (1658–1707) még kísérletet tett egy hasonló épület létrehozására Aurángábádban (Bibí-ká-makbara, azaz az „Úrnő síremléke”), ahová a Dekkán meghódítása után székhelyét helyezte, de eltérő arányai miatt az nem éri el az eredeti összhatását. Később, 1753-ban Szafdar Dzsang király építtetett síremléket fia számára Delhiben, amelyet szintén a Tádzs Mahal ihletett, de az épület összképe tömörebb, valamint túldíszített, így nem tudja visszaadni a Tádzs könnyedségét.

A komplexum

Az egész Tádzs-komplexum több, észak-déli tengelyen elhelyezkedő, mintegy 900×300 méter összméretű teraszt foglal magába. A déli oldalon terek, piacok, fogadók és lakóépületek, szakaszos nyílt terek váltják egymást, ez az egykori Mumtázábád. Maga a mauzóleum a fallal körülvett, hosszúkás alaprajzú, hatalmas együttes fő tengelyének északi végén található, és a látvány kedvéért a folyóra néz. Nem a kert (csár bág) középpontjában helyezkedik el, mint általában a kor építészeti megoldásainál szokásos volt, hanem a folyó felőli oldalon, téglalap alakú talapzaton.

A falak négy sarkán egy-egy nyolcszögletű pavilont építettek. A komplexum három fő egysége a tulajdonképpeni síremlék és a hozzá tartozó kert a kiépített vízgyűjtőrendszerrel, valamint az ezektől délre fekvő két épületegyüttes, az egyik az előudvar, a másik a karavánszerájok a bazárral.

A síremlék és a csár bág együttese

A komplexum mérete a karavánszerájok nélkül mintegy 561×300 méter, ezen belül a síremlék és a csár bág („négy kert”) épületegyüttese foglalja el a terület több mint kétharmadát. Az alaprajza a mogul és perzsa építészetre jellemző, vízfelületekkel szabdalt kert monumentális változata. A Tádzs épületegyütteséhez tartozó melléképítmények, egy vendégház és egy mecset, vörös homokkő homlokzatot kaptak, ami érdekes ellentéte a fehér márvánnyal borított kupolájuknak, valamint magának a síremléknek. Ez a színkettősség általánosan jellemző a Mogul Birodalom építészetére, de itt még az ősi indiai hagyományokkal is keveredik.^[4]

A síremlék épületegyüttese

Az épületcsoport a síremlékből, az ahhoz tartozó négy minaretből, valamint egy szimmetrikusan elhelyezkedő vendégházból (dzsavab) és egy mecsetből (maszdzsid) áll, amelyek keletről és nyugatról szegélyezik a központi épületet. A síremlék márvány alapanyagát Makranából (Rádzsasztán), a melléképületekhez a homokkövet pedig a Vinthjan-hegységrendszerből, Fatehpur Szíkri és Rupbas régióinak kőbányáiból hozták. A makranai márvány tulajdonsága, hogy a ráeső fény színétől függően maga is változtatja a színét.

A mauzóleum fő építészeti elemei:

1. Kupolacsúcs: építésekor aranyból készült, de a brit gyarmatosítás után lecserélték bronzra
2. Lótuszvirág-díszek
3. Íves kupola (amrud)
4. Kupoladob: hengeres formájú, az alap és a kupola között helyezkedik el
5. Guldaszták: a támfalak szélét díszítő spirálformák
6. Csatrik: kis, kupolával fedett pavilonok a tetőerkélyeken
7. Szegélyek: a falfülkék szegélyeit kalligráfiával és geometriai mintával díszítették
8. Kalligráfiák: a főbejáratok homlokzatán Korán-idézetek találhatók
9. Falfülkék: a négy főbejárat közötti homlokzati részeken hat–hat falfülkét alakítottak ki, két szintbe rendezve
10. Panelek: az ívánok téglalap alakú díszítőelemei

A síremlék fő épülete egy négyzet alakú emelvényen (terasz) helyezkedik el, amely kiemelkedik a kert szintjéből. Mérete 296,31×296,31 méter. Míg az előudvar és a karavánszeráj két épületegyüttese ugyanazt a négyzetes, középpontos szimmetriát követi, addig itt az épületek árkádokkal formált udvarokból állnak sugaras szimmetriát követve, ami a kor helyi és praktikus építészeti megoldása. Az emelvény mind a négy sarkán egy-egy márványból készült minaretet emeltek.

A síremlék épülete belefoglalható lenne egy 56,4 méter élű kockába, de mivel a függőleges éleit lecsapták, így alaprajza nyolcszögű lett. A külső falakat hatalmas, sztalaktitboltozatos bejáratok (ívánok) alkotják, amelyeket két szinten hat-hat falfülke köt össze; ezek közül a sarkokon lévők félnyolcszögűek, a homlokzatiak pedig négyszögletes alapúak. A boltívek gazdagon díszítettek Korán-idézetekkel. A kiegyensúlyozott arányokat erősíti a homlokzat finom szerkezete: a fehér márványberakás pietra dura technikával készült. Könnycsepp alakú, kétrétegű kupolája, amely 25,6 méter magas és 17,7 méter átmérőjű, egy magas dobon nyugszik, és négy csatri (kisebb oszlopos kupola) határolja. A kupola csúcsdísze ismétlődik a csatrikon.

A síremlék központi temetkezési kamrája szintén nyolcszögletű, amelynek a közepén található Mumtáz Mahal és Sáh Dzsahán kenotáfiuma. A két sírt eredetileg aranyrostély vette körbe, amelyet később Aurangzeb beolvasztott, így azóta ékkövekkel, berakásokkal díszített, rendkívül finoman csipkézett, egy tömbből faragott márványros

Oldal: Helyek ahova érdemes ellátogatni
Szórakoztató club - © 2008 - 2024 - motorkiraly.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat